Igen, sokszor követünk el hibákat. Talán már akkor tisztában vagyunk vele, mikor még meg sem tettük, mégis belemegyünk. Majd mikor megtettük, a hibákat általában megbánjuk. Abba viszont bele se gondolunk, hogy az, amiről tudjuk, hogy hiba volt, csak ad nekünk. Tapasztalatot, melytől többek leszünk, melyből tanulunk és talán legközelebb már nem követjük el ugyanazt a hibát.
Hiába a mondás, hogy okos ember más kárából tanul. Amíg te nem tapasztalod meg, érzed át azt a bánatot, fájdalmat, lelkiismeret furdalást, addig aztán nézheted, ahogy a többi ember hibázik, nem fogod tudni átérezni. Az eszeddel tudod majd, hogy na igen, én ilyet soha nem fogok tenni. Aztán valamilyen titkos erő mégiscsak rávisz és te is elköveted ugyanazt a hibát. De ettől csak több leszel.

Persze van az az eset is, amikor ugyanazt a hibát követed el sorozatosan. Úgy gondolom, ennek is megvan az oka. Visszatérni valakihez, akivel az eszeddel már rég tudod, hogy semmi közötök egymáshoz, de a szíved mégis hozzá húz és minden méltóságodat eldobva ugrasz neki. Igen, ez is sokszor megesik. De ennek is oka van. Nyilván szép elképzelés az, hogy ami elmúlt, nem kell erőltetni, le kell zárni stb. Csak hogy tudjuk, ez nem ilyen egyszerű. Amíg érzel egy csepp reményt is, hogy talán ez a mostani majd más lesz, bele fogsz menni. Csinálni fogod, megint belemész és megint csalódni fogsz. És mindezt addig teszed, amíg nem lesz egy olyan találkozás, egy újabb hiba, amikor ránézel arra az illetőre és felteszed magadban a kérdést: Mit keresek én itt már megint?
Az lesz az a pillanat, amikor rájössz, hogy minden elmúlt. És most már végre nem csak benne, hanem benned is. Már nem fogod várni, hogy keressen, nem nyomkodod a telefonodat abban reménykedve, hogy talán lesz tőle egy nem fogadott hívás, vagy egy üzenet viberen.

Ez az érzés mindent megér. Nem fogod már bánni a hibákat, amiket elkövettél, mert végül valóban több lettél tőle.

És hogy miről is beszélek pontosan?

Tegnap este összejött egy teljesen spontán találkozás azzal a bizonyos “exemmel”. Már az elején tudtam, hogy miről fog szólni ez az egész, mégis belementem. Mivel elég régóta nem találkoztunk, még mindig abban a hitben éltem, hogy vannak érzéseim. Aztán ahogy ültünk nála a kanapén és a szemebe hazudott ismét arra a kérdésre, hogy fent van-e még társkereső oldalon. Áh, nem. Letörölte magát. Kár, hogy minden nap fent látom. Talán már itt tudtam, hogy semmit nem érzek iránta. De igazán erre csak akkor jöttem rá, mikor bekeveredtünk az ágyába. Hiszen persze, biztos minden hátsó szándék nélkül jött el értem.
Lefeküdtem vele, ismét.  De nem bánom, ennyi kellett ahhoz, hogy tényleg rájöjjek, soha többet nem kellene.
Tisztelem, becsülöm őt, mint embert, sokat tett értem valaha, de ugyanakkor a sunyiságát soha nem fogom neki megbocsájtani.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Igen, senki más. Önzőség? Nem hiszem…

Semmi értelme azt várni, hogy majd más boldogságot hoz az életünkbe. Igen, ezt pont én mondom a rengeteg tapasztalatommal… De ez bizony így van. Magunknak kell megteremtenünk a saját boldogságunkat, nem várhatjuk ezt el mástól. Ahogy azt sem, hogy majd más helyre teszi a dolgokat az életünkbe. A mai világban, mikor mindenki nap, mint nap kihívásokkal néz szembe, a saját kihívásaival, nem terhelhetjük még mi is őket a saját problémáinkkal, amiken ráadásul csak MI tudunk segíteni. Senki más.

Szóval ma úgy döntöttem, hogy nem erőlködöm semmilyen társkereső oldalon, nem kutatom a szerelmet. Majd jön, ha akar.

Ameddig én nem érzem magam jól a bőrömben, abban az életben, amit épp élek, addig aztán jöhet bárki, úgyis halálra van ítélve. Persze vannak nagy love storyk, de leginkább csak a filmekben.

Nem tudom mikor jön az én nagy Ő-m. Lehet napok múlva, de az is lehet, hogy évek múlva. Addig viszont csak magamra koncentrálok és úgy alakítom az életemet, ahogy nekem jó, ahogy én élvezem.

…Mert ez az én életem.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ohh milyen nagyképű vagyok. Kapcsolatnak nevezem ezt a valamit. Pedig közel sem volt valódi, teljes értékű kapcsolat. De végre eljött ez a pillanat is 25 éves koromra. Végre nem csak részegen feküdtem össze férfiakkal.

Szóval tavaly decemberben történt, épp családi összejövetel volt nálunk, hogy a társkereső oldalon jött egy üzenet egy fiútól. Végülis egész szimpatikus volt, bár külsőre nem mondhatnám az esetemnek. De beszélgettünk, elég sokat. Már pár nap múlva találkozni akart. Menjünk el wellnessezni, kirándulni stb. Hát tekintettem a nagy fogyás múltamra, inkább a kirándulást választottam. Ahhoz is sok energiát kellett gyűjtenem, hogy rávegyem magam. Talán már itt elszúrtam ezt az egészet. Éreztettem vele, hogy semmi önbizalmam nincs és hogy félek az első találkozástól, attól, hogy mit fog hozzám szólni. De végül rávettem magam. Megbeszéltünk egy kirándulást. Sőt előtte este pont a barátnőmnél voltam, aki közel lakik a sráchoz, úgyhogy összefutottunk. Egész lelkes volt, egyből megfogta a kezem, úgy sétáltattuk meg a kutyusát, aztán felhívott magához és kakaóra. Szép kis lakása volt, aranyos kutyusa és végülis ő is szimpatikus volt. Szerencsére jó sokat beszélt, amit akkor egyáltalán nem bántam, legalább nem nekem kellett és fel tudtam picit oldódni. Aztán eljött a másnap, a kirándulás napja. Fótra mentünk, vittük a kutyusát is. Egész kellemesre sikeredett, attól eltekintve, hogy a vadiúj cipőmben mentem, ami igencsak feltörte a lábam, így 1-2 óra után vissza is fordultunk. Az este további részére lefújtuk a tetkós programot, mivel én eléggé elfáradtam, ezért csak nála rendeltünk kaját és kezdtünk el filmet nézni. Aminek az lett a vége, hogy igencsak próbálkozott a kanapén. Bevallom, hogy bár nem engedtem neki, de nem is bántam, vagy zavart. Sőt később bármit megadtam volna az ilyen jellegű próbálkozásért, de erről majd később… Szóval elvoltunk egy darabig, aztán este hazajöttem. Utána pár nappal jött is a szilveszter. Megbeszéltük, hogy mivel mindenkinek van már programja, elmegyünk azokra, de utána éjfél után, még találkozunk. Így hát átmentem hozzá. Végig a városon, úgy hogy pont egyszerre égett ki a kocsim két fényszórója… Hát izgalmas volt.  Miután egész éjszaka szétstresszeltem magam a szex részén, már úgy mentem át hozzá, hogy szó szerint remegtem. Mivel eddig józanul nem igazán értem férfihoz, így hát nagyon izgultam, féltem, hogy mit fog szólni a tapasztalatlanságomhoz, mennyire fog segíteni, vagy egyáltalán mennyire lesz kellemetlen a szituáció. Így hát elkövettem a következő hibát és mikor megérkeztem, elmeséltem neki ezeket a dolgokat. Kb úgy viselkedtem, mint egy pszichopata, a kanapén összekuporodva, szinte sírva mondtam el neki, hogy félek és nincs tapasztalatom… Mondtam neki, hogy ne haragudjon, de lehet nem állok rá készen, hogy lefeküdjek vele és csak annyit kérek, hogy had aludjak itt a kanapén, aztán reggel eltűnök. Mondta, hogy ne vicceljek, menjek nyugodtan be a hálóba vele. Bementem, befeküdtünk az ágyba, próbált magához húzni és már akkor éreztem a merevedését. Abban a pillanatban, hogy megéreztem, kipattantam az ágyból, összeszedtem a cuccaim és eljöttem.
Bevallom, akkor és abban a pillanatban taszított benne minden. A vastag vádlija, a hasa, mindene. Persze idővel ez változott, de akkor és ott a félelem miatt így éreztem.
Szerencsére nem kellett messzire jönnöm, hívtam útközben a barátnőmet, akik befogadtak éjszakára. Mire ideértem, már várt Facebookon egy szép levél, hogy részéről ennyi volt a dolog és minden bizodalmát elveszítette velem kapcsolatban, illetve azt tanácsolta, hogy keressek fel egy pszichiátert… és természetesen letörölt az ismerősei közül.

Nos így indult életem első „kapcsolata”…  Hát, unalmasnak semmiképp nem mondható és a java még csak most jön.

Folyt.köv. hamarosan 😉

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Azt hiszem, megtaláltam az idézetem.

Soha az ember meg ne alázza magát, még akkor se, ha azt hiszi, hogy ezzel valamit elérhet, amit különben sem sikerülne elérnie. Az emberi méltóság mindennél előbbre való, s nem szabad áruba bocsátani, mert az ember csak kellemetlen perceket s utólagos szégyent meg bosszúságot vásárol vele.

Wass Albert

Telitalálat!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Ohhh csak egy gyors kis szösszenet arról, hogy mennyire egyszerűek a férfiak.

A tuti siker titka társkereső oldalakon:

1. végy egy fényképezőt

2. vegyél fel egy kivágott trikót

3. fotózd le magad, szigorúan cici alattig, hogy az úszógumi és társai véletlenül se látszódjanak

4. töltsd fel a képet valamelyik társkeresőre és várj! Nem kell sokat, elég lesz pár perc

A recept garantáltan beválik, tegnap teszteltem. Előtte egy teljesen normális, átlagos kép volt fent, háát szerintem egészen a regisztrációm óta eltelt idő alatt nem kaptam összesen annyi üzenetet, mint a tegnap esti profilkép cserém óta.

Férfiak… MELL. MELL. és még egy kis MELL.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mint tudjuk, minden okkal történik. Az is, hogy én most itt tartok.
Ezek közé az okok közé tartozik többek között az, hogy 2010 októberére odáig jutottam, hogy 21 éves létemre 122 kilót mutatott alattam a mérleg.

Oké-oké, világ életemben pufi kislány voltam. Mivel a családomban mindenki szép darab, ráfoghatnám a genetikára, de nem teszem. Az, hogy valakinek szélesebb a csípője, vastagabb a lába, esetleg nincs cicije stb., stb., na ez genetika. De az, hogy a szélesebb csípőjén és egyéb testrészein van még 40 kiló háj pluszban, na ez nem genetika. Ez egyszerűen elhízás. Ráadásul csekély súlyomhoz még aprócska termet is társul, hiszen 182 cm vagyok. Így már viszont átgondolom a pufi kislány fogalmát és inkább yetinek mondanám magam. Mindig is irigy voltam, azokra a lányokra, akik ugyan pufik, kerekednek itt-ott, sőt lehettek akár igazán hájasak is, de legalább alacsonyak. Ők még bele tartozhatnak a “cuki” kategóriába. Na de 120 kiló és 182 cm együtt enyhén szólva yeti termetet eredményez.
Sajnos hízékony típus vagyok, a mai  napig küzdök a kilókkal. Pár nap bűzözés, vagy egy rosszkor időzített túró rudi, néhány kihagyott Rubint Réka otthoni dvd-re ugrabugra és máris  felfelé mozdul a mérleg, na meg a úszógumi a csípőmön.

Lássuk be, kövér voltam. Amit gyakran meg is kaptam idegenektől – a tekintetükben láttam a gondolataikat -, a családomtól, a barátaimtól, de mit sem törődtem velük. A mamám folyton másokkal példálózott, hogy “néézd meg a Jucit, mekkora segge van és mégis van barátja”. Igen, de Jucinak fele akkora feneke nem volt, mint nekem és Juci valószínűleg el tudta fogadni a méreteit. Én viszont nem. Utáltam a testem, utáltam férfi nadrágokban járni. A gimiben utáltam, hogy nem ülhettem a hátsó padba. Szóval nem tudtam elfogadni magam és mindig a súlyomat hibáztattam azért, hogy nincs barátom.

Most már lassan 2 éve, hogy sikerült megszabadulnom 42 kilótól és érdekes… még mindig nincs senkim. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én nem tudom magam elfogadni, olyannak, amilyen vagyok, addig mástól sem várhatom el, hogy ezt megtegye. Az önmagunkkal való elégedetlenség sugárzik belőlünk és 1 km-es körzetben elkerülik a férfiak az ilyen nőket. Ahhoz viszont, hogy én el tudjam azt hinni, hogy most esetleg egy normális lány vagyok, ahhoz az kéne, hogy valaki szeressen és elfogadjon. Szóval ez egy ördögi kör, amiben jól benne ragadtam és baromi szívás.

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet:

Mert ez már megér pár bejegyzést. Idegenek számára talán szórakoztató, számomra viszont néha szomorú… De talán ezen segít majd, ha kiírom magamból.

Hogy mit?

Hogy milyen, ha 120 kilósan éled a tinédzserkorod, hogy miután lefogytál, mennyire nehéz minimális tapasztalattal és zéró önbizalommal ismerkedni, hogy milyen az mikor csak úgy vagy, de nem élsz és a legfontosabb, hogy mikor találsz végre valakit. Mert az ugye kell. Mindenkinek! Goethe is megmondta; “Az ember egy napon rádöbben arra, hogy az életben igazán semmi sem fontos. Sem pénz, sem hatalom, sem előrejutás, csak az, hogy valaki szeresse őt igazán.”
Szóval bárki, bármit mond, KELL!

Szóval EZÉRT!

Megosztom

Tweet

Oldal ajánlása emailben

X

Címzett: Feladó: Üzenet: