Igen, sokszor követünk el hibákat. Talán már akkor tisztában vagyunk vele, mikor még meg sem tettük, mégis belemegyünk. Majd mikor megtettük, a hibákat általában megbánjuk. Abba viszont bele se gondolunk, hogy az, amiről tudjuk, hogy hiba volt, csak ad nekünk. Tapasztalatot, melytől többek leszünk, melyből tanulunk és talán legközelebb már nem követjük el ugyanazt a hibát.
Hiába a mondás, hogy okos ember más kárából tanul. Amíg te nem tapasztalod meg, érzed át azt a bánatot, fájdalmat, lelkiismeret furdalást, addig aztán nézheted, ahogy a többi ember hibázik, nem fogod tudni átérezni. Az eszeddel tudod majd, hogy na igen, én ilyet soha nem fogok tenni. Aztán valamilyen titkos erő mégiscsak rávisz és te is elköveted ugyanazt a hibát. De ettől csak több leszel.

Persze van az az eset is, amikor ugyanazt a hibát követed el sorozatosan. Úgy gondolom, ennek is megvan az oka. Visszatérni valakihez, akivel az eszeddel már rég tudod, hogy semmi közötök egymáshoz, de a szíved mégis hozzá húz és minden méltóságodat eldobva ugrasz neki. Igen, ez is sokszor megesik. De ennek is oka van. Nyilván szép elképzelés az, hogy ami elmúlt, nem kell erőltetni, le kell zárni stb. Csak hogy tudjuk, ez nem ilyen egyszerű. Amíg érzel egy csepp reményt is, hogy talán ez a mostani majd más lesz, bele fogsz menni. Csinálni fogod, megint belemész és megint csalódni fogsz. És mindezt addig teszed, amíg nem lesz egy olyan találkozás, egy újabb hiba, amikor ránézel arra az illetőre és felteszed magadban a kérdést: Mit keresek én itt már megint?
Az lesz az a pillanat, amikor rájössz, hogy minden elmúlt. És most már végre nem csak benne, hanem benned is. Már nem fogod várni, hogy keressen, nem nyomkodod a telefonodat abban reménykedve, hogy talán lesz tőle egy nem fogadott hívás, vagy egy üzenet viberen.

Ez az érzés mindent megér. Nem fogod már bánni a hibákat, amiket elkövettél, mert végül valóban több lettél tőle.

És hogy miről is beszélek pontosan?

Tegnap este összejött egy teljesen spontán találkozás azzal a bizonyos “exemmel”. Már az elején tudtam, hogy miről fog szólni ez az egész, mégis belementem. Mivel elég régóta nem találkoztunk, még mindig abban a hitben éltem, hogy vannak érzéseim. Aztán ahogy ültünk nála a kanapén és a szemebe hazudott ismét arra a kérdésre, hogy fent van-e még társkereső oldalon. Áh, nem. Letörölte magát. Kár, hogy minden nap fent látom. Talán már itt tudtam, hogy semmit nem érzek iránta. De igazán erre csak akkor jöttem rá, mikor bekeveredtünk az ágyába. Hiszen persze, biztos minden hátsó szándék nélkül jött el értem.
Lefeküdtem vele, ismét.  De nem bánom, ennyi kellett ahhoz, hogy tényleg rájöjjek, soha többet nem kellene.
Tisztelem, becsülöm őt, mint embert, sokat tett értem valaha, de ugyanakkor a sunyiságát soha nem fogom neki megbocsájtani.