Mint tudjuk, minden okkal történik. Az is, hogy én most itt tartok.
Ezek közé az okok közé tartozik többek között az, hogy 2010 októberére odáig jutottam, hogy 21 éves létemre 122 kilót mutatott alattam a mérleg.
Oké-oké, világ életemben pufi kislány voltam. Mivel a családomban mindenki szép darab, ráfoghatnám a genetikára, de nem teszem. Az, hogy valakinek szélesebb a csípője, vastagabb a lába, esetleg nincs cicije stb., stb., na ez genetika. De az, hogy a szélesebb csípőjén és egyéb testrészein van még 40 kiló háj pluszban, na ez nem genetika. Ez egyszerűen elhízás. Ráadásul csekély súlyomhoz még aprócska termet is társul, hiszen 182 cm vagyok. Így már viszont átgondolom a pufi kislány fogalmát és inkább yetinek mondanám magam. Mindig is irigy voltam, azokra a lányokra, akik ugyan pufik, kerekednek itt-ott, sőt lehettek akár igazán hájasak is, de legalább alacsonyak. Ők még bele tartozhatnak a “cuki” kategóriába. Na de 120 kiló és 182 cm együtt enyhén szólva yeti termetet eredményez.
Sajnos hízékony típus vagyok, a mai napig küzdök a kilókkal. Pár nap bűzözés, vagy egy rosszkor időzített túró rudi, néhány kihagyott Rubint Réka otthoni dvd-re ugrabugra és máris felfelé mozdul a mérleg, na meg a úszógumi a csípőmön.
Lássuk be, kövér voltam. Amit gyakran meg is kaptam idegenektől – a tekintetükben láttam a gondolataikat -, a családomtól, a barátaimtól, de mit sem törődtem velük. A mamám folyton másokkal példálózott, hogy “néézd meg a Jucit, mekkora segge van és mégis van barátja”. Igen, de Jucinak fele akkora feneke nem volt, mint nekem és Juci valószínűleg el tudta fogadni a méreteit. Én viszont nem. Utáltam a testem, utáltam férfi nadrágokban járni. A gimiben utáltam, hogy nem ülhettem a hátsó padba. Szóval nem tudtam elfogadni magam és mindig a súlyomat hibáztattam azért, hogy nincs barátom.
Most már lassan 2 éve, hogy sikerült megszabadulnom 42 kilótól és érdekes… még mindig nincs senkim. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én nem tudom magam elfogadni, olyannak, amilyen vagyok, addig mástól sem várhatom el, hogy ezt megtegye. Az önmagunkkal való elégedetlenség sugárzik belőlünk és 1 km-es körzetben elkerülik a férfiak az ilyen nőket. Ahhoz viszont, hogy én el tudjam azt hinni, hogy most esetleg egy normális lány vagyok, ahhoz az kéne, hogy valaki szeressen és elfogadjon. Szóval ez egy ördögi kör, amiben jól benne ragadtam és baromi szívás.
Oldal ajánlása emailben
X
Legutóbbi hozzászólások